Tulajdonképpen a legelső poszt folytatásaként a szabad identitásálasztás, mint alkotmányos jog, valamint a külső meghatározottság, mint a többiek/mások felől érkező kényszer szembeállítását gondoltam, azonban a kezembe akadt egy olyan cikk, amelyet szerintem talán jobb, ha sokan megismernek, másrészt ugyanúgy elgondolható a kik azok a cigányok kérdéskörben való továbblépésként.

A cikk Bernáth Gábor cikke a média romaképéről, "Hozott anyagból" címmel. De még mielőtt belevágnánk: Miért is fontos a média romaképét vizsgálni? Főleg azért, mert

... a média nemcsak tájékoztat, hanem a hordozója és alakítója is annak a képnek, amelyet a társadalom saját magáról és saját magának alakít ki.

Ebbe a képbe természetesen beletartozik a kisebbségekhez való viszony is. Azonban mindez nem azt jelenti, hogy amit hallunk/látunk/olvasunk valamelyik kisebbségi csoportról (nem feltétlenül etnikus csoportról), azt rögtön készpénznek is vesszük. Bár maga a (modern) tömegkommunikáció történelmi viszonylatban friss jelenség, azért a hallgatókban/nézőkben/olvasókban mára már kialakult egy egészséges kritikai reflex. Ez annyit tesz, hogy minden hírt, tájékoztatást, cikket, stb. egy "mentális szűrő" segítségével építünk be a világképünkbe. Ennek a szűrőnek háromféle kimenete van:

1. Az üzenetet nagyjából-egészéből elfogadjuk, vagy mert egyezik a világképünkkel, vagy mert azon nem kell komolyabb "változtatásokat" eszközölnünk. (Maradva akkor a cigányoknál: ha egy tudósítás egy szegény, de becsületes cigánycsaládról szól, akkor mindkét jellemzőt elfogadjuk, mondván, hogy nahát, de jó, hogy ilyenek is vannak)

2. Az üzenet egyes részeit elfogadjuk, más részeit nem. (A fenti példánál maradva a szegénységet elfogadjuk, de a becsületességet nem.)

3. Az üzenetet nagyjából-egészéből elutasítjuk. (Hát, hogy lennének ezek a cigányok szegények, biztos nagyon jól megélnek a bűnözésből, csak titkolják a jólétüket, hogy a segélyekhez is hozzájuthassanak).

No, bármilyen meglepő is, ez még csak a cikk elé szánt bevezető volt, maga a cikk ismertetés most következik. A megjelenés apropóját a 2003-as 'Bazi nagy roma lagzi' című Irigy Hónaljmirigy műsor adta, de a kutatási adatok, amikre Bernáth támaszkodik 1997-ből, illetve 2000-ből valók.

Bernáth szerint a magyarországi médiák által bemutatott romakép két legerőteljesebb jellemzője a homogenitás és a passzivitás.
Homogenitás, mert a magyarországi - eltérő kulturális, társadalmi, stb. jellemzőkkel bíró - cigányságot, mint homogén csoportot mutatja be, még akkor is, ha az ilyen cikkek aránya az 1997-es 60%-ról 2000-re 37%-ra csökkent.
Passzivitás, mintha a cigányoknak nem lenne saját véleményük. Ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményük, sokkal inkább azt, hogy a roma vélemények nem jelennek meg, még a velük kapcsolatos események során sem. De nem csak ez hiányzik:

... az alapvetően segítő szándékú, jóindulatú kisebbségekkel foglalkozó riportok esetében sem találkoztunk a ksiebbségi lét <egyenlő> voltának hiteles közvetítésével. Az esetek többségében a bemutatás a különlegességre (különcségre), a kiszolgáltatottságra vagy éppen a sajnálatra épít.

De a sztereotípiák megcáfolásának a kísérletei sem vezetnek mindig eredményre:

Gyakorta ebbe a zsákutcába gyalogolnak bele azok a szerkesztők, akik imádják a különböző sikersztori-portrékat: a roma vállalkozók, egyetemisták, pedagógusok kontextus nélküli bemutatása nagy körültekintést igényel: a közönség hajlamos ezeket ugyanis a szabályt erősítő kivételként vagy egyszerű propagandaként elhárítani.

A romák jellemzően három fő témában jutnak szerephez.

1. A szegénység

Bár a roma családok zömének a mindennapjaihoz tényleg hozzátartozik a szegénység megélése, azonban a romák mediális megjelenítése nagymértékben hozzájárul a szegénység és a cigányság összekapcsolásához. A kapocs egyik legerősebb elemét azokról a kormányzati intézkedésekről szóló tudósítások jelentik, amelyek a szegénység felszámolását tűzték ki célul. Ugyanakkor ezekből sokszor hiányzik mind az objektivitás, mint az alaposság.

Szemléletes példa erre az előző kormány szabályos számháborút kiváltó bejelentése a roma programokra szánt előbb öt-, majd hét-, majd kilencmilliárd forintról: az egyik országos napilap az összeget egy héten belül többször "milliárdos támogatásként", míg egy kereskedelmi televízió hírműsora "öt kilométer autópálya áraként" aposztrofálta. Mindketten adósak maradtak azonban annak feltárásával, hogy mire elég ez a pénz, mit eredményezhet, és ellenőrzik-e az elköltését. (Csak egyetlen példa: ennek az összegnek negyedét-harmadát tette ki akkor a roma gyerekek felzárkóztatását és identitásának erősítését célzó általános iskolai kiegészítő normatíva, amiből másfélmillió forint jutott annak a bogácsi általános iskolának, ahol a roma gyerekek külön étkeztek, gyengébb minőségű oktatást kaptak, a magyarok pedig már elsőben "busmanozták" roma társaikat.)

2. Bűnözés

1997-ig, amikor is az adatvédelmi-, és a kisebbségi ombudsman is törvényellenesnek ítélte, a bűnügyi tudósításokban rendszeresen közzétették az elkövető, vagy a gyanúsított etnikai hovatartozását, feltéve, ha az cigány volt. Ezt a gyakorlatot 2000-re már tulajdonképpen teljesen megszüntették. (Megjegyzés: 1989-ig a rendőrség hivatalos fogalomtárának a része volt a cigánybűnözés kifejezés, amely mára úgy néz ki megint divatba jött. V.É.D.) Mindemellett figyelemre méltó tény, hogy

Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedekben tartalomelemzések sora bizonyította be, hogy a kisebbséghez tartozó által elkövetett bűncselekmény nagyobb eséllyel kerül a hírekbe. Az elemzések pedig rendszerint jóval nagyobb arányú kisebbségi bűnözést mutatnak be, mint amilyen az elkövetési arány a való életben.

Mindezek fényében érthető, hogy miképp járult hozzá a cigányság és a bűnözés közti szoros kapcsolat megteremtéséhez az, hogy 1997-ig rendszeresen kihangsúlyozták az elkövető etnicitását, ha az cigány volt.

3. Kultúra

Általában két szerepkörben jelenik meg. Az egyik csoportba tartozó tudósítások általában valamilyen kulturális eseményről számolnak - leginkább egy-két soros terjedelemben -, illetve még a művészportrék tartoznak ide, a másik csoportba tartozó tudósítások viszont általában a roma kultúrát, mint speciálist, eltérőt mutatják be, és ezzel magyarázzák, legalizálják a kirekesztést, szegregációt.

A roma kultúrára és a lulturális különbségekre való hivatkozás a mai magyarországi közbeszédben nem a roma kultúra leírására, sokkal inkább a romákkal szembeni többségi előítéletek legitimizálására használatosak. Komolyabb elemzést igényelne annaka kettősségnek a feltárása, ahogyan a többség egyik oldalon néhány festőn, zenészen, táncoson keresztül - nem egyszer romantizálva a helyzetüket és alakjukat - elismeri a roma kultúrát, a másik oldalon pedig megbélyegzi és kriminalizálja magukat a roma közösségeket. Ez a megbélyegzés a szocializmus éveiben a politikai retorika részeként, az iskolai elkülönítéstől a megalázó telepfertőtlenítésekig magyarázta az "átnevelés" általános programját.

Egyébként a roma kultúrának ez a kétarcú bemutatása nem újkeletű találmány. Jómagam pár évvel ezelőtt a 19. század utolsó éveiből származó újságokat néztem át (talán 1894-1899 között), már akkor megfigyelhető volt, hogy a világjáró cigányprímásról, mint a magyar nemzet tagjáról írtak, minden más cigányról viszont nem.

És hogy milyen következtetést vonhatunk le mindebből? Hát, talán csak annyit, hogy a cigánysággal szembeni előítéleteknek nem csak a hordozója a média, de a fenntartója és alakítója is.

A cikk egy rövidített verziója elolvasható itt, eredeti megjelenése a Beszélő folyóirat 2003-as évfolyamának 6. száma (amely eddig elérhető volt az archívumban, de úgy néz ki, hogy tényleg csak eddig...)