Vártam már egy erkölcsi odacsapást valamelyik napilapban, meg is érkezett, azonban legnagyobb meglepetésemre nem Soroksár irányából, hanem egyenesen Rómából, Sárközy Júlia szállította a Népszabadság hasábjain.

Most ahelyett, hogy ismét felmondanám a rasszizmus és antirasszizmus nyelvezetének közös alapjairól szóló leckét, lássuk inkább magát a cikket, mert egy elég érdekes dolog figyelhető meg benne. A cikk nem spontán cigánypárti, hanem elég súlyos vádakat olvas rá az olasz állam fejére.

A felütésben rögtön megtalálható az erkölcsi állásfoglalás, amely elsőre Orwell Állatfarmját juttatja eszembe:

A Tevere folyó melletti Tor di Quinto táborban háromszázból száznegyvenen maradtak: a többiek elmenekültek a razziák és a népszámlálás elől. Ivóvíz és áram nincs.

Sárközyben fel sem vetődik a kérdés, hogy annak a százhatvan embernek tényleg nem volt-e más oka is a menekülésre, mint az állami erőszaktól (látszatra DNS vizsgálat és ujjlenyomatvétel, de majd a későbbiekben kiderül, hogy az állami erőszak tulajdonképpen szadizmusban merül ki) való menekülés. Konkrétan elképzelhetetlennek tartja, hogy a százhatvan ember közül van olyan, aki azért menekült el, mert elkövetett valamilyen bűncselekményt. Négy láb jó, két láb rossz. Cigány jó, állam rossz.

Nem megyünk végig részletesen a cikken, mert tulajdonképpen ennek az ellentétnek a részletes leírásában merül ki. Az 'ivóvíz és áram nincs' kitétel is fontos, hiszen ez a felvezetése Sárközy egyik legsúlyosabb - kimondatlan ugyan, de az erőteljes ráutalásokból összeálló - állításának: A jelenlegi olasz állam semmiben nem különbözik a fasiszta Olaszországtól, vagy a náci Németországtól.

Már maga a cikkhez mellékelt kép árulkodó: Egy fabódéra vörössel felfestett azonosítószám. Az első dolog, ami erről eszünkbe juthat, az Auschwitz. De ezt a képet erősíti a Holokauszt túlélő megemlítése is, aki egy újabb népirtási kísérlettől tartva, szinte őrültként bolyong fel-alá, a rendőri szadizmus felemlegetése az auschwitzi őrök rémtetteire emlékeztethetnek minket, míg magáról a DNS vizsgálatokról (amellyel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy egyrészt Sárközy nem tér ki rá, hogy ennek a vizsgálatnak mi lehet a célja, másrészt míg a bevezetőben, mint tény utal rá, addig a cikk vége felé a megszólaltatott római prefektus úgy fogalmaz, hogy: "de már DNS-vizsgálatról is hallani", azaz, mint bizonytalan pletyka) pedig természetesen ki másra is asszociálhatnánk, mint Dr. Mengelére, és az ő embertelen emberkísérleteire. Aztán persze ott van még az egyetemi oktató, aki bár megtehetné, mégsem költözik el a telepről, ő bizony nem más, mint a sárga csillagot önként kitűző dán király, aki azonban ténylegesen soha nem tűzte ki a sárga csillagot.

De nem szaporítom tovább a szót, mert igazából nincs értelme. A cikk a maga műfajában tulajdonképpen remekmű, emocionális sokk, egy érzelmi manipuláció, aki fogékony rá, azt biztos megríkatja. Csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon Sárközy Júlia tudja-e, hogy az ilyen kiragadott példák alapján általánosító cikkek az egyik oka annak, hogy a cigányokkal szembeni előítéletek negatívumait azoknak a cigányoknak is viselnie kell, akik teljesen hétköznapi, normális életet élnek. Még akkor is, ha ezen cikkek egy része - mint például Sárközyé - a legnagyobb jóindulatból születnek.

De kell-e mondanom, hogy mivel van kikövezve a Pokolba vezető út?